Tajti Marianna nem azok egyike, akik gyerekkorunk óta lövik a fényképeket, az elmúlt években került közel ehhez a kreatív folyamathoz. Miután testközelből tapasztalta meg az alkotás szépségeit, lelkesen belevágott egy nem mindig egyszerűen kivitelezhető, 365 napos fotó projektbe. Erről is mesél most.

Nem mondhatom el magamról, hogy már gyerekkoromban a nagyszüleim Pajtás gépén gyakoroltam vagy hogy bárki is tanított volna fotózni, illetve bárkitől elleshettem volna a fotózás fortélyait. Sokáig igazából nem is érdekelt, dacból sem, mert már mindenki fotózik, és fotósnak nevezi magát. Kíváncsiságból elmentem pár éve egy analóg fotótúrára, de azt sem kötött le utána igazán, végül az „áttörést” az hozta meg, amikor tavaly részt vehettem a nővérem kismama fotózásán. Az az intimitás, bensőséges hangulat, a fotós és az alany közti kapcsolat hihetetlenül megfogott, és akkor éreztem, hogy ezt én is tudnám csinálni. Fotózni fantasztikusan jó dolog.

A kismama fotózás mindenképp egy mérföldkőnek tekinthető, majd a keresztlányom első babafotói, illetve az egyik csoporttársamról készített portrésorozat nagyon kedves emlékek számomra. Ezek az első szárnypróbálgatások fontos tapasztalatok, és érzelmileg is közel állnak hozzám. Ha egy másik élményt kellene kiemelnem, akkor a NEXTFOTO többszörös díjnyertes tanárának, Balogh Zolinak a streetfotó workshopja lenne az: zseninek tartom őt, és nagyon sokat tanultam tőle.

Számomra az őszinteség, a hitelesség, a természetesség, ezt mind kell tudnia a fotónak, a fotósnak pedig észrevenni a sokszor láthatatlan csodákat vagy érdekességeket maga körül. Nem is tetszenek a manipulált, túlszerkesztett, művi, esetleg túl steril képek, számomra pont a lényeg hiányzik belőlük.

Rengeteget tanultam, és nagyon sok hasznos infót kaptam, főként a zársebesség és a rekesz funkcióiról, segített meglátni az összefüggéseket, illetve a tanfolyam rávilágított arra, hogy miként lehet fotós szemmel tekinteni a képekre. Bár még mindig úgy érzem, hogy a technikai tudásom nagyon limitált, és rengeteg tanulnivaló vár rám, sokszor az a meglátásom, hogy magamtól kell rájönnöm a folyamatokra.

Tavaly találtam rá Bolega Niki fotós oldalára, követni kezdtem, mert nagyon tetszett a stílusa, tulajdonképpen az egyik kedvenc fotósommá vált. Nála láttam először ezt a 365-ös fotós projektet is, ami arról szól, hogy aki részt vesz benne, 365 napon át minden nap megoszt egy általa készített képet. Később eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha idén én is belevágnék.

Egyrészt önismereti céllal kezdtem el, hogy kiderüljön, tényleg szeretek-e fotózni, valóban érdekel-e, másrészt ez dokumentációja saját fejlődésemnek, hiszen szeretném látni, milyen ívet járnak be a fotóim, és ezáltal én is. Harmadrészt pedig szerettem volna kideríteni, hogy mely témák állnak igazán közel hozzám. Nagyon sok minden érdekel, több témára fogékony vagyok, és eddig még nem találtam meg, hogy mi érdekel igazán.

Mielőtt elkezdtem volna a projektet, már akkor tudtam, hogy a saját szabályaim szerint fogom csinálni. Eldöntöttem azt is, hogy addig csinálom, amíg örömömet lelem benne – tehát ha már teher, kényszer, akkor nem folytatom. Ugyanakkor nehezen tudom elképzelni, hogy teherré váljon, ugyanis nem fotózok minden egyes nap, de 365 képet 365 nap alatt megosztok; azaz van, hogy egy nap alatt többet is, később be szoktam hozni a lemaradást. A „minden nap fotózni KELL” nyomást nem vállaltam magamra, ezt már az elején eldöntöttem.

Tudni kell, hogy klasszikus, 9-17 óra között tartó irodai munkát végzek, ugyanazon az útvonalon járok minden nap, nem feltétlenül áramlanak elém a témák és a lehetőségek, arról nem beszélve, hogy pl. sötétben való fotózáshoz nem értek, úgyhogy vannak korlátaim. Sokszor hétvégére marad, hogy kreatívkodhassak, ilyenkor általában új helyszínekre látogatok Budapesten, amik valamiért érdekelnek, vagy csak úgy mászkálok, szemlélődöm. Arról nem beszélve, hogy januárban nem a leghálásabbak a fényviszonyok, rengetegszer volt ez a fénytelen, borongós, szürke idő, amiből szerintem nehéz jó dolgokat kihozni. Mondhatni, folyamatosan keresem a fényt, mert ha fény van, akkor már egyszerűbb témát is találni. Pláne, ha új helyeket, részleteket fedezek fel.

Persze, mindig van téma, mindig lehet találni valami érdekeset, de van amikor egyszerűen nem megy, és én nem erőltetem, hogy mindenáron lefotózzak valamit. Nem szeretem a beállított, „rákészülős” képeket, sem otthon, sem a műteremben, nem tudok a fotózásnak ezzel a műfajával azonosulni, így kicsit nehezebb dolgom van ezzel a kihívással is.

Azt vettem észre, hogy egy picit máshogy állok a körülöttem lévő világhoz, folyamatosan figyelek, de ez igaz akkor is, amikor nincs nálam a gépem. Állandóan szemlélődöm, de nem akarok mindenáron fényképet készíteni. Persze nagyon nagy örömmel tölt el, amikor elkapok egy-egy jó pillanatot, vagy észreveszek valami számomra különlegeset.

Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az utómunka rengeteget számít, szerintem abban elég ügyetlen vagyok még, szóval sok képem nem azért nem tetszik, mert nem jó a téma, az expo stb., hanem mert nem tudom belőle még kihozni a maximumot. Még nem használok Lightroomot vagy Photoshopot, de tervben van természetesen. Ha pedig mindez már megy, akkor az látható lesz majd a fotóim minőségén is.

Nem mindegy, hogy milyen közegnek és milyen céllal osztja meg valaki a fotóit. Én a saját Instagram-fiókomat használom erre (illetve van egy Facebook-oldalam is arra az esetre, ha valamelyik ismerősöm szeretné látni a fotóimat, de nincs Instagramja), de inkább magamnak csinálom, mint másoknak. Főleg az ismerőseim követnek, de vannak más érdeklődők is, ami persze jól esik, de nem mások visszajelzése alapján fotózom, nem is várok semmiféle kritikát, mert ez számomra egyelőre önreflexió.

Léteznek egyébként kifejezetten 365 photo projekt oldalak, sokan követik, támogatják egymást, egy kis közösséget alkotnak. Senki ne féljen megmutatni, mit tud, mert a későbbiekben össze tudja hasonlítani a korábbi és a friss fotóit, előbb-utóbb mindenki látni fogja a fejlődést és az utat, amelyet bejárt!

Tajti Marianna Instagram oldala: https://www.instagram.com/mayafromtheclouds/

Szerző: Hámori Barbara