Minden képalkotó eljut arra a pontra, amikor visszajelzésekre vágyik, kíváncsi arra, hogy mit vált ki egy adott képe másokból. Közönyösséget, ellenszenvet, boldogságot? Ami nagy lépés az alkotónak, az könnyű lépés egy kritikusnak.

Még ha a cím túloz is, könnyű azonosulni vele. Rátermettek és mimózák egyaránt átélhették már és bizonyára tördelték az ujjaikat – vagy ujjperceiket – halántékukon feszülő erekkel várva a hozzászólásokat, amikor egy képüket a Facebookon, vagy bárhol máshol nyilvánosan publikálták.

Nincs olyan, hogy nyilvánosság, csak felkészültség. Talán a gyermekneveléshez tudnám hasonlítani, az összes, már szülőként funkcionáló ismerősöm szerint sosincs megfelelő idő. Ha nagyon sarkítani akarnám, akkor azt mondanám, hogy egy kép is lehet a gyermekünk: hiszen mi komponáltuk, adtuk hozzá a tudásunkat, az időnket és az elszántságunkat. Ha már azt érzed, elértél egy igényességi tudásszintet, kibírod, ha esetleg szétszedik, vagy jobbik esetben dicsérik a képeid, netán kioktatnak, akkor hajrá. Kell hozzá egy jó adag bátorság is. Ha egy másik példával élhetnék, a folyamat olyan, mint amikor egy író megmutatja a legféltettebb írásait, kitéve magát a véleményeknek, mintha lengére vetkőzne, és várná, mi az olvasóközönsége reakciója. Nem egy olyan képem van, amivel kapcsolatban elfogult vagyok, de a szívem mélyén nagyon szeretném tudni, van-e hibája, vagy éppen jó-e. Hiszen egy hozzáértő komment pillanatok alatt képes átfordítani a képemhez való viszonyulásomat és ragaszkodásomat. Egy mondat olykor olyan erővel hat, hogy könnyen kiszerethetünk a saját képeinkből.

Amivel dolgoztunk, aminek sztorija, háttere van, annál egy fokkal – vagy többel – rosszabb érzés, ha leszólják. Itt érdemes különbséget tenni az objektív építő kritika, valamint a szurkálódás között. Nem létezik a fotósok kritika kezelési kézikönyve, mert a helyzet abszolút relatív: ha egy számomra elismert valaki mondja a gondolatait, adok a véleményére, ugyanakkor nebántsvirág tudok lenni, ha azt alpári, magyartalan stílusban közli velem. A szűrők egyéniek, a stílus ilyenkor is maga az ember.

Megfelelő szakmai tudás és rálátás esetén ennek nem lehet akadálya. Nem csak azért, mert belénk köthetnek, de úgy érzem, sokkal magabiztosabban tud egy tapasztaltabb valaki válaszolni – és a padavanok is inkább hallgatnak rá -, szemben egy gyerekcipőben fotózó emberrel.

Szerző: Hámori Barbara