Hámori Barbara vagyok, 27 éves, a képalkotás művészetének autodidakta elsajátítója, már egy ideje. Fél évvel ezelőttig a büszkeségem azt mondatta velem, hogy nincs szükségem fotós sulira, elvégre az ember képes magától fejlődni és megtanulni mindazt, amit ott elmondanak. Aztán egy tavaszi, ablakra merengős pillanatomban engedtem a spontán énemnek…

Ha visszagondolok, a Kodak jut eszembe, ami ráadásul még vízálló is volt, a Kanári- szigeteken igen sokat használtam, utána pedig büszkén nézegettem az előhivatott képeket – úgy nyolcévesen. Ez volt az első találkozásom a fényképészet egyik – azóta már retrónak számító – ágával. Gyerekműveim még most is ott pihennek egy dobozban, leginkább porosodnak, de attól még büszkén gondolok rájuk, hiszen ott és akkor más biztosan nem örökítette meg olyan jól a vízicsúzdázó anyukámat, ahogy én. Pont ez a fényképezés lényege.

Nem telt bele sok év, szám szerint öt, amikor vizuális énem mocorogni kezdett, újra azt éreztem, önkifejezésemhez erre a módszerre van szükségem; vízicsúszda helyett ezúttal anyukám befizetett egy olyan tanfolyamra, ahol heti szinten, postán jöttek az anyagok. Nem tetszett. Lustaság és ellenszegülés keveréke volt bennem, elvégre a technikákon kívül hol lehet leírni azt, hogy miként fotózzak. Mi a helyes: kis- vagy nagy mélységélesség? Ki és miért mondja meg nekem, hogy mit lássak? A sok szabálytól számomra elveszik a spontánság és alkotás szabadsága. A mai napig.

Addig vívódtam magamban, amíg beszippantott a tinikor és minden más impulzus, ami velejárt. A fotózás nem volt köztük. Hosszú évekre ismét búcsút mondtam a hobbimnak, egészen addig, amíg a művészettörténet érettségi előtt kiderült, hogy én ugyan nem tudok rajzolni. De képet megörökíteni igen: azonnal elmentem és vettem egy kis kompakt gépet, hogy ne vágjanak meg az érettségin. A türkiz színű kis Canonnal sok-sok helyet jártunk be, annyi városkép, szerelmi szelfik egy gépemmel sem készültek, azóta sem. Illetve 50 évre titkosítandó bulifotók se. Elkapott a hév, naponta időt szakítottam arra, hogy egész nap a belvárosban villamosozva keressem a témákat.

Néha kacsákat kergettem a külvárosban, máskor egy odafestett Marilyn Monroe arcképbe futottam bele a járdára pillantva. Nem volt bennem tudatosság, fotóztam azt, ami a szememnek tetszett és a választott témámhoz (Budapest) passzolt. A szép mindenkinek relatív, én szívem-lelkem beleadva fotóztam, sodródtam és figyeltem a pillanatokra, napszakokra, apróságokra, a lábam elé. Sosem hittem volna, hogy valaha egy kisállat szembenéz velem, vagy hogy mikor az ablakon kipillantok, ilyen csodára leszek figyelmes.

Csodás időszak volt: megfelelés nélküli, tiszta pillanatok, amiket ma is örömmel élek át gondolatban. Az évek során egy idő után azt éreztem, hogy megálltam, a tiszta alkotói szabadságom nem haladt úgy, ahogy azt én akartam. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy a lelkesedésem mellé tudásra, inspirációra van szükségem. Hogy tudatosan alkothassak és folyamatosan tudjak fejlődni. 2017 tavaszán ültem egy kávézóban, amikor bevillant, hogy én bizony el akarok végezni egy alap fotós tanfolyamot. Punktum, nincs apelláta. Lelkes lettem. Gyorsan megkérdeztem szakmaibelieket: mégis milyen szempontok alapján nézelődjek, melyik helyet válasszam ahhoz, hogy ne csak lufit, hanem információdömpinget kapjak, minőségi gyakorlatokkal. Így esett a választásom a NEXTFOTO-ra.

Szerző: Hámori Barbara