Nem egyedülálló dolog, hogy egy lelkes hobbi, vagy szenvedély idővel alábbhagy. Nem érdekel már annyira, keressük az okokat, vagy éppen kreálódnak, ezzel párhuzamosan sokszor már rossz érzések is kavarognak bennünk. Ez az a pont, amíg nem szabad eljutni. A fotózás terén sem.

Valahogy a bűntudat és a közönyösség egyvelegeként tudnám leírni. Mikor kijössz a képalkotó tanfolyam utolsó órájáról, úgy érzed tiéd a világ, különleges fotós látásmódod van, a város és az élet minden porcikája érdekel. De tényleg, minden. Kis idő elteltével csökken az érdeklődésed, de azért még olykor elmész felfedezni a szépségeket munka után, hétvégén. Aztán jön a nyaralás, a hideg, a monotonabb utómunkák, a család, a géped pedig egyre határozottabban helyezkedik nyugvó állapotban, mondhatni csak pihen a polcodon. Figyel, vár, hogy mikor izzítod be őt ismét. Így telik el néhány hónap, miközben pár, általad korábban begyakorolt technika is elfelejtődik.

Kényes téma, de minden halandóval előfordulhat, úgy gondolom, még a profik is besokallnak olykor a képek készítésétől, más impulzusokra vágynak. A saját életemből tudok egy másik ehhez hasonló szabadidő-hobbi-munka háromszög harmóniára való törekvést említeni. Amikor a saját sportblogomat heti szinten frissítettem, azaz folyamatosan új mozgásformákat próbáltam ki – ezzel együtt járt, hogy engem fotóztak közben, majd cikket írtam a benyomásaimról –, egy idő után már máshogy érzékeltem a sportot, máshogy tekintettem rá, kezdett a minimális kényszer és a foglalkozás penge élén táncolni a dolog. Idővel már csupán halovány vonal húzódott a két dolog között.

Aztán elkezdtem edzeni, csak úgy, tét és cikkírási szándékok nélkül. Élveztem, de nagyon, mert más aspektusból kezdtem el ugyanazt megtapasztalni. A mozgás örömét, hogy nincs kényszer magammal szemben, és másoknak sincsenek elvárásai. Hasonló párhuzamot húzhatok a fotózásban is: sokak életében van, amikor kevésbé, vagy másképp kap központi szerepet, de a fotózás szeretete ugyanúgy megmarad. Amikor elkészíted a Facebook-oldalad, az Instán napi szinten tolod a sztorikat, benne vagy a vérkeringésben, aztán ez a lelkesedés idővel csökken. Na és? Ugyanott tudod folytatni, ahol abbahagytad, akár még nagyobb lelkesedéssel, jobban odafigyelve, a fotós szemléletet pedig bármikor be tudod izzítani, és észrevenni azt a kompozíciót, amit viszontlátnál a monitorodon.

Az én bevált tippjeim befásulás ellen: sokszor hosszú percekig, órákig nézem mások képeit, ami ösztönösen is meghozza a kedvem. Emellett minden héten kijelölök egy napot, amikor tudatosan “bekapcsolom” a fotós látásmódomat, ellövök 1, 10, 100 képet, amennyi leköt, amit még örömmel csinálok meg és amennyit szívesen válogatok át utána, vagy másnap. Sőt, van, hogy ki sem mozdulok a lakásból, csupán a párkányon húzódó esőcseppek, vagy a belső udvar kovácsoltvas kerítéseit örökítem meg, miközben a négy évszak körbeforog. Számomra magányos tevékenység a fotózás, így legalább biztosan van pár órám egy héten, amikor kizárólag egymagam vagyok, és alkothatok – fényképezővel, vagy mobillal.

Szerző: Hámori Barbara