Ahogy a tanfolyam haladt előre, egyre jobban foglalkoztatott és egyben nyomást gyakorolt rám a kérdés: hogyan tudok majd igazán maradandót alkotni magam és mások számára? Mitől lesz igazán jó egy fotó, az én fotóm?

Ahhoz, hogy jó fotós lehess, először tudnod kell a szabályokat. Ha pedig tudod őket, csak akkor vagy felhatalmazva arra, hogy felrúghasd őket – ezt nem győzték eleget hangoztatni a budapesti oktatók. Már a második elméleti órán kezembe vehettem egy tükörreflexes fényképezőt. Bevallom, egy kompakt gép után úgy éreztem, mintha újszülött kisbabát tartanék a kezemben. Végigfutott az agyamon: hogyan fogjam? Hogy működik? A kérdésekre perceken belül választ is kaptam.

Amellett, hogy pár perccel később már magabiztosan fogtam a gépet a kezemben, fogalmam lett a kit objektívekről, képbe hoztak a Nikon és a Canon különböző jelzéseiről, de kezdett összeállni a fejemben a rekeszérték és a záridő szimbiózisa is. Gyakorlatias és kevésbé fizikus beállítottságú emberként kezdetben eléggé elvesztem a számok között, ezért bíztam benne, hogy az utóbbi értékek igazán a gyakorlatban nyernek majd teret, azaz, hogy mihez mit rendelünk hozzá. Néha azért körbe-körbepillantottam a teremben, kerestem az arcokon az árulkodó jelet arról, hogy ki jár velem egy cipőben.

A suli ott nőtt nagyot a szememben, amikor a második óra utáni hétvégén már egyből a gyakorlat következett: itt nincs kecmec, esőben és szélben is fotóztunk, témák, fotók, olykor emberek és kutyák után kajtatva szeltük a budapesti utcákat. A folyamatos instrukciók közepette a város minden apró szegmense mintha előugrott és témaként kínálva magát csak nekünk pózolt volna. Ekkor tört fel az első érzésem arról, hogy a jövőben mégis miként tudom megállapítani magamtól, hogy jók-e a fotóim. Ha jó a téma, de az elkészült fotó nem, azt bizony el kell engedni és cseppet sem egó kérdést csinálni belőle.

Előkerült az aranymetszés fogalma is, a svenkelést gyakoroltuk minden elmenő autón és kisebb látványt nyújthattunk, ahogy mindannyian témát keresve fésültük át a Szabadság hidat. Egy olyan hídon, amit az elmúlt két évben lezártak, újságírók, lézengő fiatalok jártak be és teleposztolták vele az Instájukat, na, ott nem egyszerű témát találni, de lehet.

Az óra végén még házi feladatot is kaptunk, ami már a szűrésre készített fel minket: a 3 legjobban sikerült fotónkat kellett feltöltenünk egy megadott helyre. A fotózás egyedi látásmód, ugyanazt a dolgot ha csak más fénnyel, más szögből, más időben fotózod, mint a csoporttársad, máris már értelmet kaphat. A következő órán a kiértékelések hasznossága mellett jó volt látni, hogy közülünk ki miként látja a világot. Mert a fotózás egy csodálatos eszköz arra, hogy a képünkön keresztül bemutassuk a magunk vagy a képen szereplők mély lelkivilágát és hangulatát.

Szerző: Hámori Barbara