A fotózás folyamatos szorgalmi feladat a gyerek, a sport, a munka és az egyéb hobbijaid mellett. Kismillió szabállyal. Egyes szabályokat nem érdemes felrúgni, másokat bármikor – de csakis a kép érdekében. És akkor még a lógásról nem esett szó.

A kezdeti elméleti órák sokkhatása, majd az első fényképes élmények után kezdett ráállni a szemünk a fotókra: nem csupán néztük, de már amatőr hozzáértőként elemeztük őket az órán átadott látásmódok, viszonyítási alapok szerint. Tanulóként immár elkezdhettünk véleményt alkotni egy olyan témában, ahol némelyikünk még azt érezhette, a tojáshéj a fenekén van.

Azon kattogtam, hogy haladnom kell a tananyaggal, így lehetnek jók a képeim, ezzel a gondolattal többször álmodtam is. Morten tette helyre a fejemben lévő dolgokat, amikor egy rövid beszélgetés során kielemeztük, hogy igen is élvezni kell a fotózás folyamatát, hogy szabadon alkothatsz. Persze tudnod kell a szabályokat, de azok ne korlátozzák a kifejezésmódodat. Ekkor nem először bizonyosodtam meg arról, hogy ebben az iskolában tényleg foglalkoznak a diákokkal és őszintén, szakértelmüket bevetve válaszolnak minden kérdésre.

A szabály, az bizony szabály

Tudtátok például, hogy az utómunkázott képeket mindig telefonon kell megnézni publikálás előtt? Bennem fel sem merült korábban. Sőt, ezelőtti hobbi fotózásaim során erősen (ujj-, kéz-, láb-) csonkolósra vettem a figurát, amiről kiderült, hogy szintén nem szerencsés, vagy ha már oda kerül a sor, akkor skalpoljuk a fejet rendesen. Mindezt úgy, hogy a fotózás Szentháromsága, az expozíciós háromszög is stimmeljen, de persze a háttér színe se vonja el a figyelmet semmiről a kattintások előtt.

Figyelni az egyenesekre, a vonalakra: ahogy egy nő vonalait is igyekszünk megtartani, kiemelni a képeken, úgy kell törekedni arra, hogy egy épület is impozáns maradjon, saját fényében tündököljön. Dőlhet is, ha úgy tetszik. Én szeretem a jobb oldalt, sajnos a képeim is, többnyire arra hajlanak – a tanárok szerint.

Ez nem lógás, hanem felnőttkor

Az elmúlt években eljutottam oda, hogy extra nehezen bírom az egyhelyben ülést ásítás, telefonnyomkodás, ficergés, beszélgetés nélkül. A stúdiós, másfél órás, tanulós etapok igazán nagy kihívást jelentettek nekem. Amikor végre eljött a gyakorlat ideje, már sokkal inkább úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki egyhetes betegség után végre kiléphet az utcára. Természetemnél fogva így működöm, de mivel magamtól döntöttem a tanfolyam elvégzése mellett, igyekeztem derekasan helytülni és részt venni az órákon, egészen egy május végi gyakorlati óráig.

Előző este ünneplés volt és tényleg, amikor reggel 6-kor beszálltam a taxiba, őszintén azzal nyugtattam magam, hogy hazaérve letusolok, összekapom magam, alszom egy órát és odaérek reggel 8-ra kezdésre, a Várba. Aha, igen! Miután magamhoz tértem és az életfunkcióim is beindultak, elkezdtem tépelődni. Bűntudatom volt, amiért így alakult. Nem kaptam beírást az ellenőrzőmbe hiányzásért, sem szidást, de azért nem éreztem jól magam, amiért a torta egyik szeletéről lemaradtam; nem hallhattam Mortentől és Robitól, hogyan fényképezzek úgy a Budai Várnegyedben, hogy ne csak a turisták cserélődjenek a képeimen, de egyedileg ábrázoljam az Úri utcát és a Táncsics-börtön épületét. C’est la vie, majd kompenzálok!

Szerző: Hámori Barbara