Mire megtapasztaltam, milyen, ha hajnalok hajnalán kelek, csak azért, hogy egy jó kép születhessen, illetve, hogy milyen, amikor a modellemet benne felejtem egy pózban, addigra már eljött a záró nap. Egyúttal Morten érzékeny oldala is.

Az utolsó tanóra keserédes volt számomra, egyrészt fellélegeztem, hogy innentől a csütörtök estéket és a szombat délelőttjeimet végre kulturális, pihenős, sportolós programokkal tudom megtölteni. Másrészt nagyon megtetszett a tanterv, a tanárok egytől egyig szimpik voltak, olyan típusú, a munkájukat szenvedéllyel űző tanítók, akiket ámulattal lehet hallgatni egész nap, és én még hallgattam volna őket. Egyszer mindennek vége alapon eljött az FK 71-es csoport zárónapja is, Morten levezénylésével. Az utolsó óránkon Morten most teljes érzelmi szélességgel állt elénk, úgy ahogy egy ilyen félig ismeretlen esetben még belefér.

Az óra egyik felében felvázolta a maradék tudnivalókat: mennyi törődést, komponálást igényel egy kép; utómunka; hova töltsük fel; kikkel kerülhetünk kontaktba; milyen oldalakat érdemes követni a további fejlődésünk érdekében. Láthattuk ő miket alkotott karrierje során, megtudhattuk hogyan tartotta meg a munka-szenvedély egyensúlyt, amikor a fotózás jelentette a bevétele egy részét.

Mutatott párat a saját képeiből is, az egyiknél jócskán belement a háttértörténetbe. A többszörös díjnyertes tanárunk ezt a képet eddig még nem versenyeztette, nem tette közszemlére, mert annyira kedves a szívének. Velünk viszont megosztotta. A történet Kecskeméten játszódott, amikor a szűz hóban egy piros esernyős nő gázolt át az épületek között. Ezt a pillanatot csípte el Morten nagyon jól, meseszerűen kivitelezve. Tényleg nagyon jól!
A sok bátorítás és mérhetetlenül sok jó tanács után megtudtuk a titkos Facebook-csoport nevét,ahol a végzős diákok további „gondozás” alá kerülnek. Majd az elköszönés közepette végül szelfik, csoportképek is készültek amik azonnal ki is kerültek arra a felületre aminek előnyeit most már mi is élvezhetjük, a közel 1.5 ezer korábban az iskolában végzett diákkal együtt.

A sok okítás után őszintén elhittem, hogy a fotózás nem egy verseny, sőt, egy fejlődési folyamat, aminek egyenként végig kell járnom a lépcsőit, a saját örömömre. Jól jön a külső ráhatás, de a saját ütememben haladva lesz az igazi. Elhittem, hogy simán menni fog, de innentől csak rajtam múlik, hogyan tovább, mivel hozakodom elő, hogy mennyire fejlődök, az abszolúte rám van bízva. A felnőtt élet egy életfogytig tartó szorgalmi feladat: ha úgy döntök, a fotózás és a velejáró élmények is hozzátartozhatnak. Csak akkor tudják igazán színessé tenni az életemet, ha igazán akarom, ha teszek érte. Lássuk!

Szerző: Hámori Barbara