Az első alkalom, amikor már nem fogják a kezem, és rám van bízva, mit hozok ki a helyzetből, az első fotózás élménye, és a velejárók. De hogy kerül a képbe Capa, Coelho és Zsákos Frodó?

A kirepültem, mit csináljak esete. Sok elméleti és gyakorlati tudással a fejemben ott álltam, és gátat éreztem magamban. Vége a tanfolyamnak, nem ellenőrzik a munkámat – kivéve, ha vagyok olyan bátor, hogy feltöltöm a csoportba –, nincs kontroll. A fotós sulival párhuzamban kiolvastam Robert Capa életrajzi könyvét is (Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból); azon kívül, hogy a csodálatos képeit már hozzáértőbben szkenneltem, egy Rejtő regény alapú dzsentri hihetetlen történetét ismertem meg, viszonylag kevés más szakmai merítéssel. De, amikor azt írta le, hogy alulexponált lett néhány képe, vagy éppen ejtőernyős ugrás közben ferdére sikerült, azt éreztem: ezaz, egy világhírű (magyar) fotós, aki belátja, hogy hibázhat, méghozzá szélsőséges helyzetben is. Köszönöm Capa!

Első fotózás, miután a tanárok elengedték a kezem: felkeltem és eldöntöttem, hogy ma lesz a nagy napja annak, amikor már fotóstudással fogok fotózni, alkotni. Úgy tartottam a kezemben a kölcsönkapott gépet, mint a filmben Zsákos Frodó az áhított gyűrűt; szinte megbabonázott, tudatosan kezdtem el vele kattintani, egyelőre még beltéren. Persze egy karnyújtásnyira tőlem a jegyzeteim és a fotós könyv szigorúan ott voltak, azokból kezdtem el mindent feleleveníteni.

Egy-két óra beltéri – és gangos fotózás elteltével megtapasztaltam, újraismételtem olyan tudnivalókat, amiket az órák során átvettünk. Ekkor hasított belém ismét a felismerés: tudom, a szabályokat csak akkor léphetem át, ha ismerem őket, de közben nem árt élveznem magát a fotózást. Az első igazi főpróbám előtt még egy utolsó pillantást vetek a Facebookra, amikor is ez jön szembe: “A próbatételek néha nehezebbek, mint ahogy képzeltük. A tanuláshoz azonban elengedhetetlenek, és mindegyik közelebb visz az álmaink megvalósításához.” Mindenféle coelhoi bölcsességgel – ugyanis ez tényleg egy Coelho idézet volt – felszerelkezve indultam neki a tanfolyam utáni első fotózásomnak, kora délután.

A témák olykor előugrottak, de nem mindegyikről gondoltam azt, hogy megéri képen viszontlátnom. Nagyon tetszett, hogy szisztematikusan tudtam odafigyelni arra a kismillió dologra, amikre érdemes, éreztem, hogy egy izgalmas, új útra lépek ismét, a könnyed alkotáséra.

Az alkotással párhuzamban megemlítenék egy fontos tényezőt: a fotós csoportot, ugyanis a közösség az, ami teljes mértékben képes befolyásolni az alkotókat és az alkotásokat. Akik a véleményvezér szerepeket öltik fel, azoknak tisztában kell lenniük azzal, hogy mit és hogyan mondanak. A NEXTFOTO belső közösségi csoportja ilyen tekintetben pozitív élményeket nyújtott számomra, nem arról szól, hogyan húzzuk le egymást, sőt, legtöbbször valóban építő kritikákat, útmutatást kap az, aki bemutatja a képeit. Ha kritika illet egy-egy képet, legtöbbször jogos, de még ha téved is az illető, akkor azt is belátja. Egyéb Facebook-csoportokban más a helyzet: a fotósok a riválist látják a másikban, nem segítik egymást, csak a saját haladásukkal vannak elfoglalva. Kérdem én: ha a másik tehetségesebb lenne, mint én, nem arra kéne büszkének lennem, hogy egy magyar ismét kiemelkedik a pesszimizmusból, és letesz valamit az asztalra? A sárga irigység helyett nem motiváltnak kellene lennem, hogy én is olyan kitartó legyek, mint ő? Maradok motivált, és örülök, ha más képei képesek engem tanítani.

Szerző: Hámori Barbara