Úgy gondolom, hogy amikor már elérjük azt a pontot, hogy nem túl kritikusan, hanem objektíven tudunk a munkánkra tekinteni, akkor leszünk képesek igazán észrevenni, vagy éppen kijavítani a hibáinkat.

Minél inkább haladunk előre, annál többször találkozunk az újrakezdéssel, méghozzá az életünk különböző területein. Rendben, újra tanulni fogok, oké, ismét kinyitom a szívem egy új párkapcsolat előtt, legyen, hiszek abban, hogy az új munkám, vagy vállalkozásom ezúttal tényleg menni fog. Időről-időre erőt veszünk magunkon és ráállítjuk magunkat a haladásra. Sokszor lépünk a már elkezdett utakra. A fotózás is olykor ilyen.

Önmagában nem lenne nagy kunszt, hogy valaki galambokat kergető fiút akar fotózni. A nehézség ott kezdődik, amikor körülötte (a fő téma körül) millió (zavaró) ember van, ráadásul a srác egy piros pad körül futkorászik. Na és mi van, ha a szülei mindjárt leteremtenek, amiért az én objektívem az ő egyszem kis babócájuk lépteit követi? Minden képre kell valami piros, de ugyanúgy el is vonja a szemet, ha nem azt szánjuk fő témának – jutottak eszembe a kép készítése közben Morten ikonikus mondatai. Ezen a ponton kezdek el azon gondolkozni, hogy a hamuba sült pogácsa ebben az esetben tényleg csak egy halom tanács és jókívánság formájában van a fotós táskámban, amit a NEXTFOTO adott nekem. Megkaptam az alapokat, de onnanól rám van bízva hogyan hasznosítom őket. Csak gyakoroljak!

Amikor már megunom a tükörreflexet, előveszem a mobilomat, és azzal próbálom meg elkapni, amit szeretnék. Elvégre ismerünk olyat, aki mobilos képpel nyert díjat, nem? Ráadásul önelennőrzésre is tökéletes: míg az előbbi esetében dőőől a képem, a mobilnál már nem. Alkotás közben kontroll alatt tartom magam, figyelek arra hogyan haladok, mit csinálok jól, miben kell változtatnom. Elegendő önbizalommal és némi önkritikával átitatott fotós alkalmaim során objektíven igyekszem leszűrni a hibáimat a nyilvános nekivetkőzés előtt. Ezt követően nem csinálok kisegér szerényeségű, vagy egó kérdést abból, hogy megkérdezzek nálam tapasztaltabbakat. Mert a mi közösségünkben ez is működik: nem ugrálnak a nem jól komponált képeiden, hanem irányt mutatnak, ésszerű kritikát fogalmaznak meg számodra. A belső késztetésen kívül ezért is érzem azt, hogy érdemes fejlődnöm.

Szerző: Hámori Barbara